A lélek „rétegei”

Minden egyes harccal, amit megnyersz, boldogabb leszel, hogy Te győztél. Ez igaz. De ez a boldogság csak pillanatnyi, mert a lelkedet bevonja egy láthatatlan, kemény réteggel, ami később feltörhetetlen lesz. Ezek a rétegek egymásra tevődnek, összeolvadnak, páncéllá csontosodnak.

Egy idő után észreveszed, hogy már nem a régi önmagad vagy, mert folyton csak a saját igazadat hajszolod és már kis dolgokban sem tudsz engedni a másiknak. Lehet ő a nagy szerelmed, a testvéred, a munkatársad, vagy a szüleid, esetleg a saját gyereked. Csak Neked lehet igazad, más hangokat már meg sem hallasz a kemény páncélod alól.

És akkor a lelked halk, szinte suttogó hangon kérlelni kezd, hogy térj vissza régi önmagadhoz, mert különben magányosságra kárhoztatod magad. Ha ezt a vékony kis hangot meghallod és hallgatsz is rá, akkor a kemény páncél lassan felpuhul és észreveszed a sodródás örömét.

Amikor nem küzdesz apró-cseprő dolgokért, mindennapos, banális „igazságodért”, akkor a Lét újra megmutatja a Forráshoz vezető utat.

Megnyugszol, feloldódsz a Létben, a mindennapok újra öröm forrásává válnak és kiegyezel az embertársaiddal.  A sodródásban, a dolgok elfogadásában, lelked lassan leveti a páncélt és a keménység megértéssé és szeretetté transzmutálódik.