A féltékenység halálos mérge

Krisztián másodszor is felkeresett az irodában, két nap múltán, zárás után. Az az érzésem volt, hogy figyelt bennünket, mert Béla bácsi visszajött egy papírért és ő tudott róla. Nyomon követte az eseményeket.

Nem bántam. A lépcsős piramisokra felhurcolt, elkábított emberek érezhettek így, mielőtt kitépték volna a szívüket, hogy az isteneknek áldozzák őket. Bizonyos távolságról figyeltem magamat, mintha nem is én lettem volna, hanem egy lény, akinek a testében vagyok, az ingerek eljutottak az agyamig, a test válaszolt, de az agy kikapcsolt. Sodródtam. Nem harcoltam, bármit is tesz velem Krisztián, legyen.

 Hátát a hideg falnak nyomva ült, fejem az ölében nyugodott. Az ujjára tekergette a hajamat, de gondolatai másutt jártak. Néztem az arcát. Hány lányt ámított eddig sikeresen? Miért pont én lennék a kivétel? Hiszen Erzsi is azt hiszi, hogy ő az egyetlen, akihez visszatér, akit soha nem fog elhagyni. Hogy megváltozik egyszer. Ezen töprengtem, de ahhoz nem volt bátorságom, hogy hangosan is feltegyem a kérdéseimet. Krisztián megelőzött:

– A kapcsolatunkon gondolkozom. Hogy mondjam meg Erzsinek?

Megrettentem. Erzsi, bármennyire is ritkává váltak a találkozásaink, a legjobb barátnőm maradt. Ez idáig az egyetlen, mert Pesten csak felszínes kapcsolataim akadtak. Közös emlékeink olyan mélyre beágyazódtak, hogy nem lehetett kitépni őket. Pontosan úgy, mint az olajfa gyökereit a fa elpusztulta után.

– Nem teheted. – Éreztem, hogy rekedtté válik a hangom. Megfogtam a csuklóját, hogy abbahagyja a cirógatást, és semmi se vonja el a figyelmemet.

– Miért nem? Téged szeretlek. 

– Ez nem elég indok. Terhes. A te gyereked.

– Biztos vagy ebben? Te laktál vele, nem tűnt fel senki a közelében, amíg én Kolozsváron maradtam?

Felültem. Olyan hirtelen, hogyha nem húzza el a fejét, összekoccan az álla a koponyámmal. Mintha arcul ütöttek volna.

– Ezt nem gondolhatod komolyan. Erzsi tisztességes. Nem varrná a nyakadba más férfi gyerekét.

– Honnan tudod? Egyáltalán, te a legjobb barátnője, mit tudsz róla? Arról sem volt fogalmad, hogy köztünk mi van! Láttam az arcodon, amikor reggel kijöttem a szobából és a helyzet egyértelművé vált. – Törökülésbe húzta a lábait, egy félfordulattal szembe helyezkedett velem. Láttam, hogy égnek a szemei, mint régen, amikor politikai vitákat folytattunk Magyarországról, még otthon, Kolozsváron.

– Hogy képzelhetsz róla ilyet? Csak téged szeret. – Kisöpörtem a hajam az arcomból, és a kezem megállt a levegőben, amikor megláttam a cinikus mosolyt feltűnni az arcán.

Egy dolog van, ami taszít az emberekben, az a cinizmus. Legyen valaki barbár, durva, faragatlan, akár agresszív, de cinikus soha. Menekülök tőlük. A lélek olyan mértékű elrothadásának tartom, ahonnan esély sincs rá, hogy az illető visszanyerje a régi személyiségét. Halálos betegség.

(Részlet a Kelepce c. regényből)