A jövőm kulcsa a pszichológus?

A pszichiáter leereszti a szemüvegét az orrnyergére, és felette néz rám. Elgondolkodtató a tekintete. Negyvenéves forma ember. Az ujján arany karikagyűrű, a legegyszerűbb fajta, vékony, minta és vésés nélküli, tompán visszatükrözi az asztali lámpa fényét.

– Meséljen a gyermekkoráról. Mindent, ahogy eszébe jut.

Nem díványom fekszem, mint az amerikai filmekben, hanem egy egyenes támlájú, úgynevezett látogatói széknek árusított, karfás alkalmatosságon ülök. Vakargatom az államat, serceg a körmöm alatt a másnapos borosta.

– Ha arra számít, hogy könnyes mesét fog hallani szörnyű gyerekkorról és érzelmi sivárságról, akkor téved. Teljesen hétköznapi történet. Nem is érdemes beszélni róla.

Nézem, nem akarom provokálni, csak figyelem a reakcióit. Jól betanítják nekik, hogyan kell kezelni a konfliktusokat.

Felnyomja az orrára a szemüveget, középen, a két lencsét elválasztó, orron ülő résznél. Olyan, mintha hirtelen megszúrná a szemöldökök közti területet. Ilyet, csak az idióták tesznek, gondolom, más normális szemüveghordók a szárnál igazítják a helyükre. Elnyomok egy mosolyt, észreveszi, de nem fűz hozzá megjegyzést. Az ő feladata most az, hogy szóra bírjon engem, nem hagyja eltéríteni magát. Résen van, figyel:

– Ha nem érdekes, akkor is fontos lehet. Az a célunk, hogy kiderítsük, miért is került ide?

Várakozás telien rám néz, felfelé fordítja a tenyerét a combjain.

Hirtelen harag sűrűsödik bennem, szeretne kisülni egy alapos ordítással. De nyelnem kell, nem adhatom ki magam neki.

– Kicsit nehéz így elkezdeni, nem ismerem önt, és az elmúlt időben rejtőzködő életmódot folytattam. Egy pattintásra nem oldódik ki a gátat képező dugattyú, hogy szabad áramlást engedjen a valós, vagy vélt igazságnak. Annyit azonban elmondhatok, – hogyha hallott már a keleti bölcseletről egy keveset, biztosan emlékszik rá, – hogy nem a Kundalini kígyó okozta a vesztem.

– Tessék? – megütközve néz, megmarkolja a tollat a kezében, hogy el ne ejtse. – Kifejtené bővebben?

Magamban kacagok. Rálépett az ösvényemre, én vezetem tovább. Arcom mozdulatlan, mint meleg nyári éjszakákon az égbolt.

– A Kundalini kígyó az ember ágyékában fekszik összecsavarodva. Erejét, a nemi energiát nem tartottam az ágyékomban. Nem, biztosan nem. A hátgerincem oszlopán, vagy nevezhetjük létrának is, felvezettem az agyamba, ahol teremtő energiává alakult át. Műalkotások, zenedarabok, festmények, regények születnek ebből az energiából táplálkozva. A világ tele van velük, remekművek.

Nem válaszol, irkál valamit egy üres papírlapra, melyet a dossziémból halászott elő, amikor beléptem. Úgy szorítja a tollat, hogy kidudorodnak és megsárgulnak a kézfejében a csontok. Szánalmat érzek szegény iránt. Meg akarom kínozni, hogy megemlegessen. Ez a célom.

Mintha képes volna olvasni a gondolataimban, váratlanul elhárít:

– Nos, kedves László, mára befejeztük. Szólok az őrnek, és visszakíséri. Holnap újra találkozunk. Küldetek önért. Egyébként, elégedett a cellatársával? Nem zaklatja?

– Egyáltalán nem. Sorstársak vagyunk. Az ön kezében volt a jövője, de nem fordított rajta. Épelméjűnek nyilvánította, ezért maximális büntetést fog kapni, minden jel szerint. Több súlyosbító körülmény is ellene szól.

Fixírozom, de makacsul a lapjára szegezi pillantását:

– Csak azt írhatom, amit kivizsgáltam és megállapítottam. Nem nyilváníthatok elmebetegnek egy egészséges embert. – Leveszi a szemüvegét, mintegy feltárulkozásképpen és a szemembe kapcsolja a tekintetét. Szeretné kifürkészni az agyamat.

– Természetesen – mosolygok, ahogy régen szoktam a nőkre. – Megenged egy javaslatot doktor úr?  – a kezem már a kilincsen nyugszik.

Bólint, de közben összerázza a papírlapokat, hogy be tudja csukni a dossziét.

– A környezet sivár. Semmi dísz a falakon, csak egy unalmas naptár, koszos függönyök. Ha vallomásra akar bírni, tegye meghittebbé a szobáját. Hogy emléknyomokat idézzen fel, szimulálnia kell az otthon melegét. Arra még gondolni sem merek, hogy az ön élete is ilyen közhelyes lehet, mint ez a szoba.

Nem válaszol, csak néz, kifejezéstelenül. Megérkezett az őr, már kint vár és elvezet.

Vissza a cellatársamhoz. Üres órákat pergetni, végeláthatatlanul, céltalanul tengetni a napjainkat.

(Részlet Sándor Beáta, az Örvényben c. most megjelenő regényből)

family4

Tépelődsz, hogy hol találod a fényt az alagút végén? 

Tudni szeretnéd, melyek a recsegő-ropogó szerelmi kapcsolatok csapdái?

Szeretnél egy szemet szúró kivételt?

Örülnél, ha valami nem csak a felszínt kapargatná?

Pont erről szól a Kelepce című regény, amelynek első fejezetét most elküldjük Neked ajándékba!

Amit ebben a könyvben biztosan megtalálsz:

Végzetes botlás

Arcpirító szégyen

"Ropogósan friss" érzelmek 

Megveszekedett karriervágy

Kusza érzelmi szálak

Gyökerestül kitépi a barátságról és szerelemről szövögetett elméleteidet

Tűkön ülve várod majd a csavaros befejezést!

 Garantáltan nem hagy hidegen!

 Máris megrendelem itt:Bookline       Líra.hu 

Kérd most az első fejezetet. Kattints ide