A karrierem kezdete / Kelepce c. könyv részlete

Amikor Magyarországra települtem, csak annyi volt a tarsolyomban, hogy két hónapig fenntartsam magam, csak egyszerűen élve, az alapvető dolgokra költve. 

Az áramlatban bíztam, finoman lebegtem, nem szaladgáltam egyik állásinterjúról a másikra, csak a legjobbaknak tűnőket hívtam fel. Szelektáltam. 

Az volt a meggyőződésem, hogy Kolozsváron is kaptam volna közepes állást, talán jobbat is, a szüleim szinte mindenkit ismertek a városban. Ide azonban azért jöttem, mert a kiugrást kerestem. Tehát, nem elégszem meg a középszerrel.

A véletlen úgy hozta, hogy asszisztens-titkárnőt kerestek egy impozáns, nagy múlttal rendelkező galériába. Nem ismertem a műtárgy-kereskedelem egyetlen szegmensét sem, ezért kíváncsivá tett. 

Elhatároztam, hogy megpróbálom. Miért is ne? Gépelni tudtam, az irodagépeket ismertem, egyszerű feladatokra képes voltam. Azt, hogy történelem szakos diplomám van, gondosan elhallgattam. Úgy véltem, hogy nem előny, ha túlképzettnek mutatom magam, egy titkárnő ne legyen okosabb, mint a főnök. 

Amikor beléptem, megragadott a bútorok, festmények keveredésének jellegzetes, semmihez nem hasonlítható elegye. Történelmi filmeken így képzeltem el az angol úri szalonok illatát, súlyos, robosztus bőrbútorok verejtékezése, nehéz kézi szőttes perzsaszőnyegek tisztítószereinek kipárolgása. A fény hiába is keresett utat magának a szobában, a sötét mahagóni színek és a mindenütt elhelyezett képek elnyelték gyér nyalábjait.

Fél órát várattak, mielőtt a Főnök színe elé eresztettek. Pohos volt, hasa kissé kibuggyant a nadrágból, tokája rátámaszkodott a szorosan begombolt ing gallérjára. Akkor olvasta az önéletrajzom, amikor beléptem.

– Foglaljon helyet – intett a kecskelábú asztalával szemközt elhelyezett egyetlen székre.

– Miért is jelentkezett erre az állásra? – nézett végre rám, először elszakadva a papíroktól.

– Azért, mert mindig is művészettörténész szerettem volna lenni. Azt hiszem, itt közel lehetek a műtárgyakhoz.

– Szóval tovább akar tanulni? – fürkészte a tekintetemet.

– Sajnos nem áll módomban. Az iratokból is kiderül, most települtem át Kolozsvárról Magyarországra. Meg kell vetnem a lábam, egzisztenciát szeretnék teremteni. Otthonról nem tudnak támogatni – mindezt könnyedséggel, de ugyanakkor mély meggyőződéssel mondtam. Nem akartam úgy tűnni a szemében, mint akinek ez az egyetlen lehetősége és mindent megtesz érte, hogy elnyerje. 

„Ez csak egy állás, nem az örök élet kútja. Nem kell tolakodnod.” – ehhez hasonló közhelyes biztatásokat mondogattam magamban, amíg arra vártam, hogy végre döntsön felőlem. 

Egy darabig még rendezgette a papírjait, én csendben ültem, és az aranykeretes festményeket vizsgálgattam a falon. Nem mertem megmoccanni. Kisvártatva újra rám figyelt:

– Az a véleményem, hogy mivel semmilyen gyökér nem köti ide, kevéssé valószínű, hogy rögtön családot alapít és kiesik a munkából. Ha dolgozni akar, itt meglesz rá a módja. Holnap nyolc órakor várom. 

Elbocsátott, nagylelkűen kifele intve engem a szobából. Régi filmek urasága, aki kitessékeli a cselédet, ha kimerte a levest. Ami elhangzik, nem az ő fülének való.

A sarkon tánclépésre váltottam. Úgy éreztem, az utcában az én tiszteletemre felkapcsolják a fényeket és az üzletek neonjait. Pedig fényes nappal volt.

kapcsolatok3

Érdeklődsz a csavaros történetek iránt?

Tudni szeretnéd, melyek az emberi kapcsolatok csapdái?

Pont erről szól a Kelepce című regény, amelynek első fejezetét most elküldjük Neked ajándékba!

Garantáltan más lesz a történet vége, mint amire gondolnál!

Kérd most az első fejezetet. Kattints ide!