Brutális, de mégis igaz...

– Mit tett veled? – megragadtam a vállát, a szemébe próbáltam nézni, de a napszemüveg miatt a két fekete ovális foltban a saját tükörképem köszönt vissza.

– Megpróbált rákényszeríteni, hogy elvetessem a gyereket. Az asztalra dobta a pénzt, ordított, magán kívül volt. Amikor megmakacsoltam magam, megfenyegetett, hogy elhagy és nem vállalja a gyereket. Egyedül maradtam. Senkim sincs.

– Egyébként is elhagyott volna, gyerek nélkül is. Csak saját maga érdekli – bólintottam. Ezek szerint beváltotta az ígéreteit, amit az irodában tett.

– Azért vagyok napszemüvegben. – Letolta egy picit a műanyagot, de csak éppen annyira, hogy aláláthassak. A szeme alatt piros folt volt, egy ütés nyoma.

– Így dolgozni sem mehetsz. Ebből lesz a színváltós csoda, aminek hetek kellenek, hogy felszívódjon. – Szenvtelenül mondtam, mintha már átéltem volna ezt a jelenetet. Nem volt igazán újdonság számomra, aki zsarol, fenyeget, és alvilági körökbe keveredik, az nem retten meg attól, hogy egy nőt megüssön. Beleillett a Krisztiánról felvett kórelőzményekbe. Csak a diagnózis volt hátra, a jellemét illetően.

A hímes máz, a burkolat, csak arra szolgált, hogy elszédítse a lányokat. Később már nem kellett alakoskodni, akkor mutatta meg igazi mivoltát.

– Erzsi! Tartsd meg a gyereket! Segítelek anyagilag, bármikor rám bízhatod, vigyázok rá. 

Megütközve rám nézett:

– Ezt most miért mondod?

Hirtelen dalolni kezdtek a kő virágágyban a szokatlanul meleg télben kibújó hóvirágok és a szemben tornyosuló budai Várat is képzeletbeli ragyogás fonta körül. 

Furcsa elégedettséget éreztem, nem a bosszúvágy hajtott, hogy egy nagyot üssek Krisztiánon, csak az, hogy egy kis lény fejlődését figyelhetem, és segíthetek egy baráton. 

Hiszen Erzsi volt az, akivel nekivágtunk az ismeretlennek. Mi tűztük ki a zászlót elsőként a baráti körben egy szűz területen, mert előzőleg az elvándorlás majdnem ismeretlen fogalom volt nálunk.

– Mert így érzem. Vegyük Krisztiánt, mint biológiai apát. Ez ő, és semmi több. A gyerek másik része, a szellemi ember, az te vagy, belekódolva, belemaratva a génjeibe. Ha most elpusztítod, magad ellen vétesz. A lelkiismeret nem hagy majd nyugodni és meggyűlölöd saját magadat. Márpedig az ember mindenkivel élhet békétlenségben, csak önmagával nem.

Elmosolyodott, de már kapta is a kezét az arca elé:

– Fáj, ha nevetek, húzódik a bőr.

Felálltunk és én belekaroltam. Hosszú idő óta először éreztem úgy, mintha a testvérem lenne, de most nem ő volt a nővér, aki utat mutat, hanem én.

Kelepce c. regény, részlet

insta.új.4.

Tépelődsz, hogy hol találod a fényt az alagút végén? 

Tudni szeretnéd, melyek a recsegő-ropogó szerelmi kapcsolatok csapdái?

Szeretnél egy szemet szúró kivételt?

Örülnél, ha valami nem csak a felszínt kapargatná?

Pont erről szól a Kelepce című regény, amelynek első fejezetét most elküldjük Neked ajándékba!

Amit ebben a könyvben biztosan megtalálsz:

Végzetes botlás

Arcpirító szégyen

"Ropogósan friss" érzelmek 

Megveszekedett karriervágy

Kusza érzelmi szálak

Gyökerestül kitépi a barátságról és szerelemről szövögetett elméleteidet

Tűkön ülve várod majd a csavaros befejezést!

 Garantáltan nem hagy hidegen!

 Máris megrendelem itt:Bookline       Líra.hu 

Kérd most az első fejezetet. Kattints ide