Erotika, vagy romantika?

– Mit akarsz? – ráförmedtem a legutálatosabb hangomon, pedig mindössze arról volt szó, hogy megrémültem a helyzettől és a benne rejtező lehetőségtől. De legfőképpen magamtól.

Lassan közelített most is, mint az állatszelidítő, megfontolva minden mozdulatát. Nemsokára ott állt előttem, karnyújtásnyira.

– Akarod tudni, miért nem jöttem veletek Budapestre? Hogy mi tartott vissza?

Gondolkodás nélkül rávágtam:

– Nem. A te dolgod. – Azt hittem, ha igent válaszolok, az már a behódolás jele lenne.

– Pedig a valóságban nagyon is érdekel – delejezett a szemével. Úgy hittem egy pillanatra, hogy belelát a gondolataimba.

– Mióta Erzsi és én összejöttünk, megváltoztál. Tudom, hogy féltékeny vagy. Láttam a szemedben, egyszer még régen, amikor a folyóparton egy lányt öleltem, hogy szeretsz. Láttam a szemed villanásán. És a múltkor is, amikor sebesülten ápoltál. Rettegtél, hogy elveszíthetsz.

Közben teljesen a falnak szorított, éreztem, hogy eggyé válok a fehér tapétával, ahogy testével préselt beljebb és beljebb. Elfordítottam a fejem, nem válaszoltam.

Hatalmas erő munkált bennem, hogy szabaduljak szorongatott helyzetemből, de egy még hatalmasabb nehézségi erő letapasztott a földhöz és meg sem moccantam.

Ahogy csókolt, felszabadított bennem mindent, a diákkorunk óta titkolt és rabszolgasorba taszított szerelmet, a vágyat.

Hagytam, hogy a kerevetre vigyen, amit a Főnök nem tudott eladni és az irodában rekedt még évekkel ezelőtt.

Egy lassú mozdulattal lesöpörte a feltornyozott aktákat és a fülembe súgta:

– Te voltál a bónusz. Nem akartalak idő előtt megkapni, mert úgy gondoltam, neked különleges bánásmód jár, több tapasztalat és gyengédség, mint az egyszerű lányoknak. Rád készültem egész idő alatt, hogy már éretten birtokolhassalak.

Nem válaszoltam. Megnémultam. Mechanikusan hagytam, hogy Krisztián tegyen velem, amit akar, enyhén sokkos állapotban, eltompult érzékkel mozgattam a csípőmet.

A szemem sem mertem kinyitni, nehogy elmúljon a varázs, bőrének illata, hajának lágysága tovatűnjön és a rideg, fémes valóság köszöntsön rám.

 Egy darabig még kiflit formálva, hátam a mellkasának vetve feküdtünk, közben ujjaival szántotta a hajamat. Boldog voltam. Valóban nem kaptam még senkitől ennyi gyengédséget.

A pillanat törékeny volt, és én tudtam, hogy nemsokára fel kell kelni a kifeküdt, középen vályút formázó heverőről és folytatni az életünket.

 Haza kell menni és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, Jancsival a bankos élményeiről beszélgetni, holnap újra itt, az irodában műtárgyak listáját gépelni, este tanulni.

Körforgás, amibe Krisztián nem fér bele. Számára Erzsi jelenti a családot, a gyerekét hordozza a szíve alatt.

Bele kell nyugodjam, hogy ez egy megismételhetetlen kaland volt mindkettőnk számára. De sikerülni fog egyáltalán? Vagy uralma alá vonja a lelkem nagyobbik részét a kétségbeesés?

Kelepce c. regény, részlet