Fájó titkaim

Tudod, akkor igazságtalan voltam. Ordítottam, mert nem értettelek, idegesített, hogy ugyanazt a történetet mesélted megint, és most sem vezetett sehova.

Panaszkodtál, a betegségeddel akartál szánalmat kicsikarni, sajnáltatni akartad magad, mert nagy fájdalmaid voltak…

Én meg, mivel sosem szerettem az értelmetlen küzdelmet, a tettek híve vagyok, mindjárt sorolni kezdtem az orvosokat, fájdalom ambulanciákat, több hétre beadandó injekciókat, amik azonnal segítenek rajtad.

Te csak lemondóan legyintettél. A több hétre beadandó injekció neked csak egy hétig hatott, utána ugyanúgy kezdődött minden elölről. Eleged van az órákig tartó sorban ülésből, a széttárt kezekből, a hitetlenkedő fejcsóválásokból, a tettetett odafigyelésből.

Nincs kiút, mondod. Ezzel együtt kell élned, és még bólintasz is hozzá.

Ekkor jövök ki igazán a sodromból, emelt hangon, idegesen megkérlek, hogy ne traktálj a tüneteiddel, ha nem akarsz meggyógyulni, akkor senki sem segíthet rajtad. Neked, magadnak kell megtalálnod az orvost, a gyógymódot, a szert, ami segíthet rajtad. Én csak egy kísérő vagyok melletted, elviszlek bárhová, de ne kelljen ezt hallgatnom, hogy te, hogy szenvedsz, és akkor, eközben meg ölbe tett kézzel ülsz, és nem mozdulsz, hogy a végére járj…

Nem válaszoltál. Attól fogva kevesebbet esett erről szó, nem panaszkodtál, csak a mozgásodon látszott, hogy nagy fájdalmaid vannak.

Én is kerültem a témát. Jól esett nem folyton az orvosokról regélni, meg a gyógymódokat összehasonlítgatni. Egyszeriben olyan volt, mint régen, az ártatlanság korában, amikor még fiatalabb voltál és mozogtunk, kirándultunk, nyaraltunk együtt. Amikor még gyerek voltam. 

Szemben a mostani helyzettel, amikor ketten támogatunk, hogy le bírj lépegetni az első emeletről…

Pedig csak áltattam magam. A felszín alatt a betegség romboló búvópatakja már körül ölelt téged, és nem eresztett a fogságából. Szépen kimosta belőled az ellenállást, majd magával sodort az ismeretlenbe.

Most, hogy már nagyon régen nem vagy velünk, tudom, hogy vannak pillanatok, amikor muszáj feladnod. Ha nem állsz ellen, talán könnyebb az elfogadás. Amikor már nincs segítség. Amikor ráébredsz, hogy menthetetlen vagy.

Most már csak remélem, hogy a szeretet nagy körölölelő áramában, ahová bejutottál, ebben biztos vagyok, már nincsenek fájdalmaid.

Most, ennyi év után is megindít, ahogy visszaemlékezem, és hátra hajolok, hogy ne érjék a könnyeim a klaviatúrát. 

Úgyhogy röviden befejezem. Bocsáss meg. Csak tehetetlenségemben és türelmetlenségemben bántottalak. Tudod jól, hogy sosem készakarva voltam goromba. Hiszen egy közös energiamező köt össze minket. És ez végtelen.

Tudom, hogy egyszer találkozunk még...

kapcsolatok3

Tépelődsz, hogy hol találod a fényt az alagút végén? 

Tudni szeretnéd, melyek a recsegő-ropogó szerelmi kapcsolatok csapdái?

Szeretnél egy szemet szúró kivételt?

Örülnél, ha valami nem csak a felszínt kapargatná?

Pont erről szól a Kelepce című regény, amelynek első fejezetét most elküldjük Neked ajándékba!

Amit ebben a könyvben biztosan megtalálsz:

Végzetes botlás

Arcpirító szégyen

"Ropogósan friss" érzelmek 

Megveszekedett karriervágy

Kusza érzelmi szálak

Gyökerestül kitépi a barátságról és szerelemről szövögetett elméleteidet

Tűkön ülve várod majd a csavaros befejezést!

Garantáltan nem hagy hidegen!

Máris megrendelem itt:Bookline       Líra.hu 

Kérd most az első fejezetet. Kattints ide!